Egy zord, különös éjszakán

amikor Zeusz haragja sújtott le rám,

meghallottam a belső erőm

hívó, parancsoló szavát.

Kristálytisztán üzent felém 

ez a bájos, kissé félelmetes entitás, 

viaskodott az ego és a vágy, 

végül győzött a magány. 

A világom a darabjaira zuhant épp,

amit ismertem, cafatokban hevert 

és egyre csak szabdalózott szét. 

Kétségbeesett, reszkető szívem 

nyugalmat remélt,

de bárhová néztem; 

mindenütt rémek és szellemek,

“azt látod kívül, ami belül vagy”,

emlékeztetett az istenem. 

Éreztem a húzást, “állj meg és figyelj… “ 

ezt meghallva, némán, nesztelen,

A padlóra feküdtem és zokogni kezdtem.

Ahogy a tenger a testem, 

úgy tisztította meg a könny a lelkem, 

minden cseppel egyre könnyebb, 

végül felhővé változtatott az elkeseredettségem. 

Lebegtem egy kicsit ebben az állapotban, 

formálódtam kedvem szerint.

Vitt a szél, a csípős fuvallat, 

láttam házakat és erdőt.. 

az ott a fonyódi temető?

Tovább szálltunk  dél felé, ó Monopoli, 

te vagy az a hely ahonnan az ember merít:

Milyen kék a tenger és milyen hatalmas, 

vad és szelíd.. van ennél istenibb?

Elvitt még sok száz helyre, 

feltöltötte a szívemet kedvvel és szeretettel,

megmutatta, hogy milyen apró vagyok, 

mégis ezekkel a kis kezekkel is 

milyen hatalmasat alkothatok. 

Elbódultam és ezután nem tudom mi történt…, 

de reggel mikor felébredtem, 

melletted voltam, egy puha ágyban,

biztonságban, embertestben, Budapesten. 

Azon a hajnalon megértettem, 

hogy Aphrodité és az Éjszaka teremtett engem,

egy a célom itt, ebben a létben:  hogy ember 

vagy felhő jelmezben, de a jót keressem.

Éljem meg azt milyen, mikor a szívet

és a testet is az isteni akarat hajtja, 

Én vagyok a megtestesült szeretet magja,  

kiapadhatatlan forrása a halhatatlannak.  

Egy napfényes gyönyörű délelőttön leszállt 

hozzám a Nap és megsimogatta a fejem.

Néhány szót a fülembe suttogott, 

“Érted már gyermekem, miért nem lehet?”

“Igazából nem, még mindig nem értem” 

– gondoltam magamban – “de egyszer…”

 S ím, egy éjjelen, megjelent a Hold,

 ölébe ültetett és vigasztalt édesen. 

“Kincsem, hiszen oly fiatal vagy még, 

alig ötezer éves, ez a nagy egészben semmiség, 

csupán egy pillantás alatt ellibbenő emlékkép”.

Egész éjjel velem maradt, álomba ringatott, 

biztosított róla, hogy eleget teszek, 

nyugodjak meg végre, itt az idő, pihenjek. 

Néhány év múlva meglátogatott egy újabb égi barát,

 akitől még a legbátrabb kutya is fél,

a rettegett és halhatatlan űr, 

a legősibb és legfagyosabb mind közül: az Éj. 

Szót nem szólt, csak elvette a füzetem 

amibe például ezt a verset jegyeztem, 

átlapozta és úgy negyed óráig 

mozdulatlan testemet fürkészve jegyzetelt. 

A kíváncsiság és félelem keveredett bennem, 

amit  oda egyszer  leírtam, éreztem, 

hogy egy halhatatlan lény 

előtt nevetségessé tesz engem. 

Mégis mit tudhatok én? 

Csak egy fiatal lány vagyok,

 lássuk be, főleg lázadok, 

s most itt állok szemtől szemben valamivel

ami vagy felfal vagy megment – fáradok. 

Végül egy cetlit a füzetembe csúsztatott,

 adott egy csókot és magamra hagyott. 

Kapkodva nyúltam a papír után 

és kíváncsian nyitottam szét, hogy lássam mit adott, 

ezek azok a szavak amik mindent megmagyaráznak,

végre mindent megtudhatok…

A papíron egy árva szó didergett, 

de sajnos elmondani nem tudom amit rejtett, 

hiszen mint minden szentség , 

ez is a lélek nyelvén van írva, 

ha nem állsz készen rá, 

nincs itt az idő amikor tudhatod, 

számodra üres beszéd, érthetetlen morajlás, 

egy szó mint száz: hiába való fáradozás. 

Ahogy telik az idő rájöttem, hogy 

a tudást amit kaptam megtartani lehetetlen, 

de a szeretteim, a Nap, az Éj és a Hold,  

elmondják újra százszor is nekem 

azt amit már tudtam, de a mindennapokban

a tudatom távoli sarkába tereltem. 

Ha majd egyszer lesújt rád a vég

 és Zeusz haragja nem kímél, 

te is megtudod mit súgott nekem

 a Nap, a Hold és titokzatos Éj,

de addig is kívánom,

 hogy boldogan és szabadon élj. 

február 15.